Az Anyacsavar blog elköltözött!

Örömmel tudatjuk, hogy az Anyacsavar blog saját honlapon üzemel tovább a megszokott színvonalú tartalommal! 🙂

Látogassatok el újabb blogbejegyzésekért, friss hírekért a www.anyacsavar.com oldalra.

 

Advertisements
Posted in Uncategorized | Leave a comment

Beszélgetés a HipnoSzülésről

Kallos_Bea_fotoja“Mi a szülés kontextusában a siker?”

Az Anyacsavaron Schimcsig Nóra dúla a pár éve Magyarországon is megjelent HipnoSzülés módszeréről beszél.


Hogyan lett a hivatásod a HipnoSzülések kísérése dúlaként?
 

Hogy honnan indult az utam? Kacskaringós volt az eleje. Főleg az érdekelt, hogy miért úgy szerveződik az emberiség, miért működik úgy az ember, ahogy. Közgazdaságtant, majd pszichológiát tanultam. A végzés idején érkezett a fiam, és egyszerre beszippantott mindaz, amit a szülésről, anyaságról, szoptatásról, gyermeknevelésről meg lehet ma tudni. Minél többet tudtam meg, annál jobban vonzott, annál jobban inspirált, és annál inkább éreztem, hogy nekem itt dolgom van. Dúlává válás, további képzések, aktivista időszak következett. Egy pár éve már dúla voltam, amikor külföldön a HypnoBirthing (HipnoSzülés) módszerre is ráleltem, és másokkal együtt hazahoztam. Tulajdonképpen három hivatásom van, és mind a szüléshez kötődik valahogy. Az egyik a HipnoSzülés, ami inkább szülésfelkészítés, mint szüléskísérés: tanfolyamokat tartok, illetve egyéni konzultációkat. Aztán kísérek családokat dúlaként is, vagyis asszonytársi segítőként a megfoganás-várandósság-szülés-szoptatás úton, információval, érzelmi és kényelmi támogatással.
A harmadik hivatásom a szülésélmény feldolgozása, integrálása – olykor örömteli, máskor traumatikus élmények ezek -, személyközpontú segítő beszélgetésekben, önsegítő női körökben, olykor pedig a kliensemet pszichiáterhez továbbirányítva.

…azt gondolják, hogy mi nagyon lilák vagyunk…


Mit érdemes tudni a hipnoszülésről? Egyáltalán, lehet hipnózisban szülni?

A HipnoSzülés kicsit több, kicsit más, mint pusztán szülészeti hipnózis.
Marie Mongan ennek a módszernek az “anyja”, szerinte a fókuszban annak kell lennie, hogy egy pár kompetens legyen a saját szülését illetően, hiszen ez elsősorban családi esemény. A szemléletmód mellett, természetesen néhány gyakorlati tippet, készséget is érdemes elsajátítani (erre való a tanfolyamunk), ezek egyike az önhipnózis, amit a várandós kismama hasznosnak találhat a várandósság, szülés, vagy gyermekágy idején.
És igen, lehet hipnózisban szülni! 🙂

Miben más a hipnoszülésre felkészítő tanfolyam más szülésfelkészítőknél?

A legtöbben, akik először hallanak a HipnoSzülésről, azt gondolják, hogy mi nagyon lilák vagyunk, a hipnózis valami ezoterikus izé. A jógázó feleség által elcipelt mérnök apukák, vagy az agykontrollos férj által elrángatott informatikus kismamák nagyon meg szoktak könnyebbülni, amikor kiderül számukra, mennyire gyakorlatiasak maradunk, noha valóban holisztikus a szemléletmódunk.
Az biztos, hogy aggódnivalók sorolása helyett mi a pozitívra összpontosítunk, bátorítunk. Az is tény, hogy rajtunk kívül mások nem nagyon oktatják a mély relaxáció, vizualizáció, önhipnózis technikáit szülésfelkészítés keretein belül – talán csak a kismamajógán. Egy harmadik dolog, hogy nálunk a kísérőtárs (például az apa) kulcsfontosságú szereplő. Kifejezetten javasoljuk, hogy a szülésfelkészítés minden alkalmán vegyen részt, és otthonra is javasolunk olyan közös tevékenységeket, beszélgetéseket a párnak, melyek révén a  kísérőtárs a szülőszobán sem a “kispadról”, kívülállóként szemléli majd tanácstalanul aggódva az eseményeket, hanem aktív és kompetens segítő tud lenni.

Bárki el tudja sajátítani a technikát?

Mivel a tanfolyamunk komplex, nem egyetlen technikát tanít csak, és bátorítunk mindenkit, hogy a maga szája íze szerint építkezzen a felkínált tippekből, ezért úgy gondolom, mindenki fog olyat találni, amit hasznosítani tud a gyakorlatban, mindegy milyenek az egyéni adottságai.

Mik a sikeres HipnoSzülés előfeltételei?

Tegyük fel másképpen a kérdést: mi a szülés kontextusában a siker?
Ha az elégedett anya a cél, akkor mindenképpen fontos, hogy a környezet legyen támogató, bíztató, és a döntések ne az anya feje fölött, hanem általa történjenek!
A HipnoSzülésnél  fontos, hogy a kismama és kísérőtársa értsék, ez a módszer elköteleződést igényel, a készségek elsajátításához gyakorlás kell, ahhoz pedig kitartás, rászánt idő. A biciklizés megtanulásához sem elég, ha megmutatják a bringát és elhadarják a KRESZ-t. Nekünk fel kell ülni rá, ráadásul sokszor, és belejönni a tekerésbe, egyensúlyozásba. Utána megy már magabiztosan – akkor is, ha a körülményeink nem is ideálisak!

Mik az eddigi  magyarországi tapasztalatok a HipnoSzülésre felkészült nők között? Mennyire sikerül a magyar kórházi gyakorlatban alkalmazni az elsajátított technikát?

Még kevés a visszajelzésünk, így a bíztató statisztikák mind külföldiek. Az anyák történetei változatosak, de általában azt mondják, hasznosnak találták a tanfolyamot, ha végül talán egész másképp is zajlott a szülésük, mint eredetileg elképzelték.

Kinek ajánlanád ezt a technikát?

Azoknak, akik már tudják, milyen jótékonyak a relaxációs technikák – ők a szülés körül is hasznosnak találják majd ezeket. Azoknak, akik magabiztosságra és derűs nyugalomra vágynak, mert aggódnak, félnek, és a környezetük is csak még jobban elbizonytalanítja őket. Azoknak, akiknek magától értetődő, hogy ebben a folyamatban az apának is fontos szerepe van. Azoknak, akik tenni szeretnének a szülésük lehető legjobb kimeneteléért, és nem csak a sors kegyére bíznák, ami történik majd.

A fotót Kallos Bea készítette.

Posted in Mamabarát, Női portré, Testi-lelki | Tagged , , , , , , , , | Leave a comment

Alkotómunka család mellett?

 “aReka_portrez öröm a laza lélekre száll”

Az Anyacsavaron arról faggattuk Szabó Réka matematikust, táncos-koreográfust, a független kortárs Tünet Együttes művészeti vezetőjét, egy ötéves mamáját, hogyan pörgeti egyszerre a munka, önmegvalósítás és magánélet tányérjait, és az anyává válás élettapasztalatai hogyan gazdagították őt magát, és ezeket hogyan osztja meg az alkotásain keresztül.

Tanítasz a Műszaki Egyetem Számítástudományi és Információelméleti Tanszékén, művészként rendezel, és színpadra is lépsz, miközben van egy ötéves kislányod is. A munka-magánélet egyensúlyban tartása hogyan működik nálad?

Azt gondolom, hullámokban. Az egyetemi munkám jól tervezhető mennyiségű, és viszonylag stressz-mentes munka, de egy új színházi bemutatóra készülés teljesen beszippant, ilyenkor nagyon kis szeletem marad bármi másra, beleértve a családomat is. A művészi szempontból nyugodtabb időszakokban pedig ugyanakkora koncentrációval fordulok a család felé, mint az alkotó periódusokban a munka felé.

Ezzel te békében vagy?

Most már igen. Amikor visszatértem az alkotómunkába, Lujza egyéves volt, és az egy nagyon nehéz, feszültségekkel teli időszak volt. Próbáltam egyensúlyozni a munka és a kislányom között, de nem mindig sikerült. Teljes embert igényel egy egyéves gyerek is, és az alkotó folyamat is. Ráadásul egy visszautasíthatatlan, egyszeri felkérés érkezett a Katona József Színházból új koprodukció készítésére, amire nem tudtam nemet mondani. Közben hatalmas felelősség is van a vállamon, hiszen egy társulatot vezetek, amely nem szűnt meg attól, hogy nekem született egy gyerekem, és amelynek a léte függ attól, hogy én végig tudok-e csinálni egy projektet.

…eljutottam a saját határaimra…

Az első egy évben, mielőtt visszatértél volna az alkotáshoz, ezt hogyan oldottad meg?

Volt egy kezdeti időszak, amikor kizárólag a kislányomra tudtam koncentrálni. Nagyon tudatosan készültünk erre a helyzetre: a repertoárjátszó időszakokra a feladataim szét voltak osztva az együttes tagjai között, az új produkciókhoz pedig vendégrendezőket hívtunk. apropoAmikor azonban visszatértem a munkához, azzal a folyamatos lelki konfliktussal szembesültem, hogy sehol nem tudok igazán megfelelni, és ebben szétszakadok. Szerettem volna újra átélni az intenzív munka örömét, de az alkotó folyamat nehézkesebbé vált, mert én magam is megváltoztam, kevésbé érdekelt a színház, mint régen, lelkileg nem voltam teljesen jelen. Ettől persze frusztrált voltam, és ez rányomta az otthon töltött időre is a bélyegét: nem tudtam igazán felszabadult és odafigyelő lenni.

Kik segítettek ebben az időszakban?

Nagyon nagy szerencsém van, mert a szüleim egy nagyon odaadó nagyszülőpáros, és a férjem is nagyon támogató volt: úgy szervezte a munkáját, hogy délelőttönként szinte mindig ő vigyázott Lujzára. Ez nagyon megnyugtató volt.

Mi segített még?

Lujza már négyéves volt, amikor eljutottam a saját határaimra. Minden percben úgy éreztem, valami dolgom van, jól szeretnék teljesíteni a munkában és otthon is, de ez lehetetlen. Eltűnt az életemből a szabadság élménye, amikor üres a fejem, és csak úgy felnézek az égre, van relaxáció a napjaimban. Fizikai tünetek is kísérték ezt a folyamatos belső feszültséget: a bal oldalamon minden ízületem elkezdett fájni, amire egyetlen orvos sem talált magyarázatot. Mivel minden tevékenységem energiát kért, és semmi nem töltött, az életem elkezdett örömtelen, és belül megélt kudarcélményekkel teli lenni. Úgy éreztem, életmódváltásra lenne szükségem, és csináltam egy számvetést. Leírtam a tényeket, hogy mi van most, és csináltam magamnak egy programot, hogy mihez kell magamat tartanom egy napban, egy héten, – egyszerű dolgokat -, hogy ebből a negatív spirálból kikerüljek.

Tudsz példát mondani?

Például elhatároztam, hogy minden napban kell lennie fél óez_mindrának, ami csak az én örömömet szolgálja. A vicc az, hogy valójában nem csináltam mást, mint korábban, csak a hozzáállásom változott meg. Tudatosan kerestem, és meg is találtam olyan hétköznapi helyzetekben is az örömöt, mint egy munkamegbeszélés. Ettől egy sokkal relaxáltabb állapotban voltam jelen. Felállítottam prioritásokat, ami miatt ma már könnyebben ki tudok szakadni a munkahelyi stresszből, és nem viszem már haza a feszültségeket. Eljártam a Lukács Fürdőbe, ahol kialakítottam magamnak egy rítust; csodálatos volt. Frans Poelstra mondta egyszer, hogy ha valaki elhatároz magában valamit – például hogy ez_mindminden reggel 7-kor megmossa a fogát -, és azt minden nap megcsinálja, akkor gyökeresen meg fog változni az élete. És ezzel teljesen egyetértek. A legnehezebb ebben az volt, hogy ezt a gesztust megadjam magamnak, helyet csináljak neki az életemben, ráadásul rendszeresen, kitartóan. Addig ilyesmi szóba sem jöhetett – vagy a munka, vagy Lujza. Kicsit azért csaltam, úgy oldottam fel a lelkiismereti részt, hogy ezt az egész folyamatot egy új szóló elkészítésének a tárgyává tettem. Ekkor született meg az „Ez mind én leszek egykor”. Minden nap leírtam, mi van velem. Attól, hogy megadtam erre az időt, és pláne írásban kellett artikulálnom mindezt, sokkal erőteljesebben szembesültem azzal, mi a fontos, és mi mennyire az.

…mintha kaptam volna még egy életet…

Mire jöttél rá?

Olyasmikre, amit addig is tudtam tulajdonképpen, de azáltal, hogy távolabbról néztem rá az életemre, Reka_terhesenhirtelen világos lett, hogy a munka nem ér annyit, hogy rámenjek, ráadásul ez a feszített tempó nem növeli végső soron a teljesítményemet. Füst Milán: Ez mind én voltam egykor c. könyvében van egy gyönyörű mondat: “Az öröm olyan galamb, amely a laza lélekre száll sokkal szívesebben, mint a feszült lélekre.”

Hogy vagy most?

Nem lettem más ember, de van bennem egy nagyobb tudatosság, és most másképpen élek. Valami megváltozott az életviteli mechanizmusomban, ami nagyon jótékony. Könnyebb lett a lelkem. Vannak napok, hetek, amikor úgy érzem, kezdek visszacsúszni. Ez egy folyamatos küzdelem. Ilyenkor segít, hogy átéltem már azt, hogy ebből ki lehet lépni, és tudok valamelyik bevált technikámhoz nyúlni.

Hogyan hatott rád, mint művészre az anyává válás?

kucokA darabjainkra mindig is jellemző volt a pszichologizálás, a személyes használata, de a témaválasztásaimban erősen elkezdett foglalkoztatni az, hogy honnan jövünk, a nevelés, a neveltetés, a gyerekkor, a szülő-gyerek kapcsolat. Margitai Ági, miután látta a szólómat, azt mondta, látszik a színpadi jelenlétemben, hogy szültem: sokkal puhábbnak, árnyaltabbnak, kiteljesedettebbnek látott – és én is érzem ezt saját magamon. Csináltunk egy gyerekelőadást, ami valószínűleg nem jött volna létre, ha nem születik meg a gyerekem. Nekem a szülés rengeteget adott: egy új világ nyílt ki előttem, ami nélkül szegényebben halnék meg. Úgy érzem, mintha kaptam volna még egy életet. Engem folyamatosan foglalkoztat a dimenzióváltás: élünk egy életet, és vajon ki tudunk-e lépni, tudunk-e valami olyasmit csinálni, ami miatt másnaptól másképpen élünk. Szerintem ez a szüléssel óhatatlanul megtörténik az életünkben, és ez elképesztően jó dolog.

Mik a legmeghatározóbb tapasztalataid az anyává válással kapcsolatban?

A terhesség élménye egészen döbbenetes volt, hiszen tizenhat éves korom óta a testemmel ilyen drámai változás addig nem történt. Számomra a terhesség egy rég óta várt jó dolog volt, ezért maga a testi tapasztalás és a hozzá tartozó lelki állapot minden nehézségével együtt is egy izgalmas, és csodálatos élmény volt. Mélyen beléReka_Lujzam égett az a pillanat is, amikor a születése után a kislányom felsírt, majd amikor a szemembe nézett, elhallgatott. És meghatározó élmény számomra az a fizikális szimbiózis és az a mély kötődés, ami a gyerekemmel jelen volt a kezdetekkor. Meglepő volt a gyermeki intenzitású világfelfedező kíváncsiság is, ahogy a figyelmemet teljesen lekötötte a gyerekem; hogy a világból valaki annyira érdekeljen, hogy akármennyi ideig lekössön pusztán csak az, hogy nézem. Ülök, nézem, csak telik az idő, és boldog vagyok. Mélyen érint az a tapasztalat is nap, mint nap, hogy a gyermekem viselkedése mennyire tükröt tart számomra: egy az egyben viszont látom rajta a saját működésem jó és árnyoldalait is, hogy mennyire vagyok következetes, nyitott, vagy szorongó. Nem vagyok egy agitáló ember, úgy szeretem szemlélni a világot, hogy minden emberi sorsnak más az igazsága, tudom, hogy ami rám igaz, az nem biztos, hogy másra is igaz, de arra jól emlékszem, hogy a szülés után, amikor mentem az utcán, szerettem volna azt mondani az embereknek, hogy „Figyelj, szüljél! Ne hagyd ki!”

(A felvételeket Dusa Gábor, Mészáros Csaba és Egyed Péter készítették.)

Posted in Női portré, Testi-lelki, Vissza a munkába | Tagged , , , , , , , , , , , , | Leave a comment

Egy coach reflexiói az anyává válásról

Hankovszky_KatiAz Anyacsavaron Hankovszky Kati Svájcban élő magyar megoldásközpontú coach mesél arról, milyen coach szemüvegen keresztül megtapasztalni az anyaságot,  és hogyan működik a családi munkamegosztás náluk, ahol ő a fő pénzkereső, míg a férje vállalja a gyermekgondozási feladatok oroszlán részét.

…hülye lennék, ha kihagynám!

Milyen változást hozott az életedben, hogy anyává váltál?

Az életem első 40 évében is úgy éreztem, teljes vagyok, akár mint nő, akár mint ember, és mégis, amikor Emília, az első gyermekem megszületett, valahogy kerekebb lett a világ. Azt vettem észre magamon, hogy úgy érzem, jól van ez így, és átjárt a hála azért, hogy egy ilyen ember, mint a gyerekem, a közvetlen közelemben van, és rálátásom van a dolgaira. Izgalmas meglátni a gyerekeimben a férjemet, akit szeretek, és a felmenőimet, meg saját magamat is, a hasonlóságokat és különbségeket; ez újra és újra a pelenkázás, vagy almahámozás nyugodt rutinja közben szemlélődésre ad lehetőséget: hogyan változnak, mikben mutatnak erős jelenlétet, hogyan érvényesítik az ötleteiket, mit tűrnek el a többiektől.

Mi volt a legutóbbi megfigyelésed?

Ma reggel történt, hogy Emília elkezdte ütni Anton, az öccse fejét, amire a férjemmel mindketten azonnal ugrottunk, majd Anton sírva fakadt. És mivel ez ebben a sorrendben történt, ahogyan most mesélem, rá kellett ébrednem, hogy Anton a mi reakciónkat látva sírta el magát, nem azért, mert ütötték a fejét. Ez arra intett, hogy a helyzetekben próbáljam meg különválasztani a saját aggodalmaimat a tényektől. Így ma már, ha meglátjuk őt éles késsel, vagy valamilyen értékes, kényes tárggyal a kezében, tudjuk, hogy legtöbbször jobban járunk azzal, ha megkérjük, hogy adja oda, vagy tegye le, mint ha megpróbálnánk elvenni tőle.

Irigylésre méltó a szemlélődés és reflexió jelenléte az életedben kisgyerekes anyaként. Sok kisgyerekes anyának van erre nagy igénye, de annál kevesebb ideje, lehetősége. Te hogy csinálod?

Talán, mint coach, gyakorlatom van abban, hogy reflektáljak arra, ami velem és körülöttem történik. Ha megkérdeznek, hogy „Hogy vagy?”, azt is kihasználom arra, hogy egy pillanatra megállok, és valóban végig gondolom, hogyan is vagyok, és azt mondom el, ami akkor éppen nekem is izgalmas, és nem arról mesélek, hogy ma a bébiszitter késett, vagy ehhez hasonlókról. Ez fenntartja annak a frissességét, hogy éppen mit élek meg. A szeretteim közül a gyerekeim az egyedüliek, akiket születésük óta ismerek, és tanúja lehetek a felnövekedésüknek, ami fantasztikusan izgalmas dolog, hülye lennék, ha kihagynám!

…kétgyerekes anyaként muszáj lesz másképp élnem…

Hogyan készültél a gyermekágyas időszakra?

A szülés körüli és az azt követő hetekre a férjemmel mindketten lemondtuk a munkáinkat. A férjem a gyerekágy időszaka alatt rengeteget segített, szeretetteli, és figyelmes volt velem, soha nem várt tőlem többet, mint amennyire képes voltam. A második gyerekem születését fizikailag inkább megsínylettem, és azon vettem észre magam, hogy hiába is lett volna rá időm, vagy lehetőségem, nem tudtam csinálni azokat a dolgokat, amiket szeretek, mert túl fáradt, energiavesztett, alváshiányos voltam.

Volt olyasmi a szülővé válásban, ami váratlan nehézséget okozott, és új családi szokások kialakítására sarkallt?

A férjemmel mindketten szabadúszók vagyunk, de mivel nálunk én vagyok a fő pénzkereső, a második gyerekem születése után hónapokkal észleltem, hogy noha bejöttek új költségek, ettől azonban nem lett hirtelen több bevételünk. Ettől megrémültem, és szembesültem azzal, hogy kétgyerekes anyaként muszáj lesz másképp élnem, mint eddig, hiszen felelős vagyok azért, hogy milyen életkörülményeket tudok biztosítani a családomnak. Például terveznem kell a pénzügyeket, takarékoskodnom kell, meg kell vizsgálnom a lehetőségét, hogy állást vállaljak-e anyagi megfontolásokból. Elkezdtem az árakat összehasonlítani a boltban, amit addig sosem csináltam. Deklaráltan fontosabb szempont lett az életünkben a pénzkeresés, ezért törekszünk arra, hogy inkább pénzért dolgozzunk, és kevésbé gyakran vállalunk ingyenes projekteket.

Hogyhogy te vagy a fő pénzkereső a családban?

Nem sokkal a megismerkedésünk után a férjem egyszer mondott valami olyasmit, hogy ha egyszer lesz gyerekünk, akkor ő szívesen otthon marad majd vele. Innen volt meg bennem a bátorság, hogy egy ilyen forgatókönyvet el tudjak képzelni, és ne kelljen attól tartanom, hogy egy ilyen feladatot ő a férfiassága megkérdőjelezésének értelmez-e. Amikor Emília megszületett, akkor úgy terveztük, hogy mindig csak az egyikünKati_es_csaladjak dolgozik majd, a másik pedig a kicsivel van addig. Úgy képzeltük, hogy ez a feladatváltogatás majd nagyjából arányosan alakul közöttünk. A gyakorlat azonban úgy alakult, hogy mivel én gyakrabban tartok képzéseket, amiknek az időpontja jó előre kialakul, a férjem pedig inkább tanácsadással foglalkozik, ami egy akut felkérésre történik, az én naptáram hamarabb betelt, mint az övé, és én dolgoztam többet, ő pedig többet maradt otthon a kicsivel.

…annak könnyebb, aki elmegy dolgozni otthonról…

Mennyire érzed azt, hogy ez „jár neked”?

Azt érzem, hogy hálás vagyok azért, hogy ennyi mindent csinálhatok, és tisztában vagyok azzal, hogy annak a félnek könnyebb, aki elmegy dolgozni otthonról, ebben az esetben tehát nekem. Ha férjemben nem lenne meg a hajlandóság, és az igenlése minden gyerekneveléssel és a háztartással kapcsolatos dolognak, akkor nem élhetném ezt az életet. A férjemnek volt egy olyan terve, hogy könyvet szeretne írni, ezért ideálisnak tűnt, hogy ezt otthon írja, miközben vigyáz a gyerekre. A könyvírásból persze nem lett semmi, és ma már nem vagyunk olyan naivak, hogy azt képzeljük, hogy egy baba mellett bármilyen komoly, elmélyült munkát el lehet végezni. Sőt, tudatosan elkezdtünk arra törekedni, hogy a férjemnek is legyen több szabad ideje, amikor azt csinál, amit akar, még ha nem is mindig produktív, annak érdekében, hogy vissza tudjon találni a produktív énjéhez a gyerekek mellől. Úgy érzem, neki ez jár.

Ti milyen arányban osztjátok el a feladatokat egymás között?

A pénzkeresést 8:2 arányban az én javamra, a gyerekgondozást 3:7 arányban a férjem javára, a háztartási teendőket fele-fele arányban, az ügyintézésben pedig talán 7:3.

Mivel járultál te hozzá ahhoz, hogy nálatok így működik a családi munkamegosztás?

Viszonylag spontán alakultak ki ezek az arányok, de ügyelünk arra, hogy rendszeresen felülvizsgáljuk, komfortos-e ez még mindig mindkettőnknek. Amióta megvannak a gyerekeink, félévente leülünk a férjemmel, és megbeszéljük, mi működik jól az életünkben, és még mit szeretnénk a következő félévre. Rendszeresen elismerem és megköszönöm azt, amit ő beletesz a közösbe, és rákérdezek, oké-e ez így neki. Arra törekszem, hogy élvezzük közösen is, ami történik, és ha valami öröm ér, igyekszem bevonni őt ebbe az élménybe. Nem várom azt, hogy boldoggá tegyen, hanem megnézem, mi az, amit én megtehetek a boldogságomért, és mindabban, amiben rá kell hagyatkoznom, bizakodom, hogy még mindig elég vonzónak talál ahhoz, hogy megtegye értem, hiszen tudom, hogy ez egy működő szerelmi kapcsolat. Talán egyedül az ügyintézés az, ahol észrevettem magamon, hogy bizonyos helyzetekben azt hiszem, én jobban tudok a férjemnél dolgokat megoldani, és tudatosan kellett arra törekednem, hogy ne mindent én vállaljak magamra, és bízzak benne, hogy ő is képes lesz elintézni bármit a maga módján. Meg kellett tanulnom rákérdezni magamnál, hogy „biztos, hogy ennyire fontos, hogy ez pont így legyen?”, és elengedni a kevésbé fontos dolgokat, hagyni, hogy azokat a férjem másképpen csinálja. És persze a férjemmel tudatosan törekedtünk arra a gyerekek születésétől kezdve, hogy rendszeresen legyen kettesben töltött időnk, ezért ünnepekkor is élményt ajándékozunk egymásnak.

Posted in Új családi szokások, Gyereknevelés, Női portré, Vissza a munkába | Tagged , , , , , , | Leave a comment

Sajátos nevelésű gyerek? Az ééén unokám?

Aniko_DomeSoltész Anikó értelmiségi nagymamaként arról mesél, hogyan derült ki látszólag problémamentes óvodás unokájáról, hogy bizonyos készségei elmaradnak a kortársaiétól, és milyen fejlesztéseknek köszönhetik, hogy a sajátos nevelési igényűnek nyilvánított kisfiú mára iskolaérett lett.

…hárompolcnyi szakkönyvből készültek fel…

Hogyan derült ki, hogy az unokád speciális fejlesztést igényel?

Döme középső csoportos egy kiváló állami óvodában, ahol elkezdődött az intenzív felkészítés az iskolára. Egyszer csak levelet kaptak a szülők, amelyben az áll, hogy noha Döme egy nagyon is értelmes kisfiú, az érdeklődése túlságosan leszűkül a dínókra, a múmiákra, a manuális készségei kifejezetten rosszak: a rajzolás nem köti le, a festésnél kimegy a vonalból, és nem választott még domináns kezet. A fenti problémákkal összességében sajátos nevelési igényű (SNI) gyereknek nyilvánítják, ami manapság egy fajta stigmának minősül.

Hogyan reagáltak a szülők?

Lelkiismeretes és értelmiségi szülőként, akiknek minden életkor nevelési kihívásaira hárompolcnyi szakkönyvből készültek fel, nagyon meglepődtek, mert ezekről a tünetekről egyikben sem olvastak, és el is vitték Dömét a nevelési tanácsadóba. Ott megállapították, hogy az IQ-ja 8,4 évesnek felel meg, de a manuális készségei valóban alatta vannak a korának. További problémákat is fölfedeztek: az egyensúlyérzékével is baj van, amit abból kellett volna észrevennünk, hogy nem sétál végig a járdaszegélyeken, és kerüli az egyensúlyhelyzeteket. Mint kiderült, ezek a tünetek mind összefüggenek azzal, hogy a gyerek az iskolában hogyan fog majd írni, olvasni megtanulni, tehát végeredményben az iskolai teljesítményét alapvetően meghatározzák.

Hogyhogy nem derült ki hamarabb, hogy valami probléma van?

Nem tudom. Egy másik, hasonló korú unokám egy angol nyelvű magánóvodába jár vegyes csoportba, ahol négyoldalas részletes értékelést kaptak kézhez a szülők a gyerek nagymotoros-, kismotoros mozgásfejlődéséről, nyelvi készségeiről, manuális készségeiről…stb., pontokba szedve, hogy mit tud, és mik a fejlesztendő területei.

A nevelési tanácsadóban hogyan segítenek?

Döme heti két alkalommal jár foglalkozásra, ahol házi feladatot is kap. Rajzolnak, szóképes olvasást tanulnak. Rengeteget fejlődött azóta: elkezdett olvasni, felismeri a betűket.

…mindenkinél látványos változásokat figyeltem meg…

Hogy találtatok rá a TSNT tornára?

Más szülők ajánlása nyomán jutottunk el ezekre a foglalkozásokra. Tulajdonképpen ezeket az egyensúlyfejlesztő gyakorlatokat a szülők ösztönösen is csinálják a gyerekekkel: hintáznak, labdáznak, bukfenceznek. Ami különlegessé teszi a módszert, az a szakszerűen felépített rendszer, amelyben egyik nehézségi szint a másikra épül. Minden hónapban kapnak a lányomék egy gyakorlatsort, amit otthon hetente 4 alkalommal kitartóan és fegyelmezetten végigcsinálnak, és ezekből minden hónap elején Döme levizsgázik, majd új gyakorlatsort kap.

Fejlesztő úszásra pedig te jársz az unokáddal…

Fantasztikus élmény! Itt a figyelem fókuszálására tanítják a gyerekeket. Egyszerre több feladatot kell teljesíteni, például egy komplex mozgássort kell végig csinálni a vízben és közben számolni, vagy mondókát mondani. Azt tapasztalom, hogy minden gyereknek mást nehéz végrehajtani a feladatok közül, de egy hónapon belül mindenkinél látványos változásokat figyeltem meg. Vannak csecsemők is külön csoportban, vannak halmozottan sérült gyerekek is, és mindenkin fejlődést tapasztalok, ami lenyűgöz.

…érzékenyebbé váltam én magam is…

Miben mutatkozik meg a fejlesztés haszna?

Az unokám elkezdett felmászni magától a járdaszegélyre, idén télen, amikor elvitték korcsolyázni tanulni, csak kitárta a karját, és elindult. Döme magabiztosabb, izmosabb lett, az érdeklődése kitágult, a manuális készségei javultak, és noha még mindig kétkezes, iskolaérettnek nyilvánították. Ezen kívül a mi kapcsolatunk is nagyon megerősödött: ha jól teljesít, megdicsérem, ha rosszabbul teljesít, bátorítom. Talán az én támogató jelenlétemnek is köszönhető, hogy egyre több a közös témánk, mindent meg tudunk beszélni egymással.

Neked mit adott ez a rendszeres közös úszás?

Mint minden szolgáltató, pedagógus lelkű ember, én is eredményorientált vagyok. Nagyon jó látni, hogyan lesz az én kis unokám még magabiztosabb, még szebb, még okosabb. Nekem nagyon fontosak ezek a közös élmények. Ha a gyereknevelésben egyáltalán lehetnek az embernek elvei, akkor én az élménypedagógia híve vagyok. A jól megválasztott és megfelelően időzített közös élmények egy életre szólóak lehetnek. És én magam is sokat tanulok a fejlesztés módszertanáról, amit be is építek a tréningjeimbe: a figyelem fenntartását segítő gyakorlatok felnőtt résztvevőknél is kiválóan működnek. Sokkal érzékenyebbé váltam én magam is a gyerekekkel való kommunikációban, jobban érzem, mikor és mit mondjak, mikor hallgassak, és ez minden unokámmal kihat a kapcsolatunkra.

Posted in Új családi szokások, Gyereknevelés | Tagged , , , , , | Leave a comment

Új Anyacsavar csoport indul márciustól!

anyacsavar_2014_tavasz

Image | Posted on by | Tagged , , , , , , , | Leave a comment

Beszélgetés egy expat feleséggel

Görög_Viki_portré“mindent a nulláról kellett újrakezdenem”

Az Anyacsavarnak Görög Viktória közgazdász, kétgyerekes anya mesél az expat feleség szindrómáról, a külföldön beilleszkedés nehézségeiről és fogódzóiról, a külföldi szülésélményeiről.

Te azok közé a nők közé tartozol, akik tudják, milyen expat feleségnek lenni. Milyen változásokat hozott az életedbe a külföldre költözés?

Az egyetem elvégzése után köztisztviselőként az Európai Uniós csatlakozásához szükséges dokumentációk előkészítésén dolgoztam, majd férjhez mentem, és a férjem munkája révén kiköltöztünk Angliába. A környezetemben sokan irigyeltek, hiszen egy izgalmas európai városban éltem, és tengernyi szabad időm volt, a valóságban azonban ez egy nehéz időszak volt számomra. Míg itthon a munkám, a barátok, a sport és a kikapcsolódás kitöltötte a napjaimat, úgy éreztem, teljes életet élek, addig Londonban mindent a nulláról kellett újrakezdenem. Ráadásul a férjem reggeltől estig az új munkahelyén volt, én pedig hirtelen teljesen egyedül maradtam. Azt gondoltam, hogy ügyes, talpraesett, nyelveket beszélő lány vagyok, biztosan könnyen megtalálom majd a helyemet, de azzal szembesültem, hogy nagyon nehéz a végzettségemnek, a tapasztalataimnak és az igényeimnek megfelelő munkát találni. Tele voltam ambícióval, és frusztrált, hogy nem találok az elképzeléseimnek megfelelő munkát.  Pár év elteltével aztán ismét áthelyezték a férjem egy másik országba, és kezdődött minden előlről.

 a vízumomba pecsételték, hogy „dependent”

Az angol nyelvű szakirodalom említi is az expat feleség szindrómát…

Ennek én a kulturális sokk kivételével – megtapasztaltam a jellemző tüneteit. Volt egy érzelmi sokk, hiszen hiányzott a család, a baráti társaság, és ráadásul nem is tudtam ezt a tapasztalatot a szeretteimmel megosztani: ők nem értették, mi a bajom. Ezt tetézte egy identitás válság: megváltozott az, ahogyan a környezetem látott engem, és amilyennek én érzékeltem saját magamat. Otthon egy diplomás, felelősségteljes pozícióban dolgozó, pénzkereső, független nő voltam, aki társadalmi életet él, családot tervez, hamarosan férjhez megy, Angliában pedig már az ideérkezéskor a vízumomba pecsételték, hogy „dependent”, olyasvalaki, aki a férjétől függ anyagilag, az jogosítja fel az ott tartózkodásra, hogy valakinek a felesége.

Ez nem okozott feszültséget a férjeddel való kapcsolatodban?

Egyáltalán nem, sőt nagyon összekovácsolt bennünket ez a tapasztalat. Mindketten igyekeztünk nem egymásra rázúdítani a napi nyűgeinket, és ügyeltünk arra, hogy minden este csináljunk valami feltöltőt közösen. Esténként sétálni, vagy futni mentünk, hétvégente programokat csináltunk.

Mi segített még a külföldre költözéskor?

Talán furcsán hangzik, de úgy érzem, az édesanyám támogatott engem azzal, hogy érzelmileg elengedett: örült, amikor biztonságban éreztem magam máshol, és mellettem volt, amikor szükségem volt rá, például a szüléskor. De soha nem zsarolt meg érzelmileg, nem keltett bennem bűntudatot amiatt, hogy ritkábban lát engem és az unokáit.

…egyedül kellett boldogulnom…

Az anyává válás milyen változásokat hozott az életedbe?

A kisfiam a kiköltözésünk után egy évvel született meg. Az ő születése számomra azt a kötött napirendet és felelősséget hozta el, amit korábban a munka adott meg: a mindennapoknak rendszert, keretet, értelmet adott. Újra visszataláltam önmagamhoz. A gyerekek születése rengeteg lehetőséget nyitott meg számomra. Egyrészt segített megismerkedni hasonló élethelyzetben lévő kisgyerekes anyákkal; elkezdtem mindenféle tematikus csoportba járni a babával, barátságok születtek. Sokat segített az identitás válságomon is: a deklarált „eltartott feleség” státuszából a felelősségteljes családanya-szerepbe léptem át.

Nem volt nehéz a tágabb családtól, a barátoktól távol megélni a terhességet, a szülést, a gyermekágyas időszakot?

Az első terhességem idején nehéz volt elvonatkoztatni a Magyarországon alkalmazott megközelítéstől. Szembetűnő volt, hogy míg a magyar honlapokon arról olvashattam, melyik héten milyen vizsgálat elengedhetetlen a babára és mamára egyaránt leselkedő megannyi kockázat elkerülése érdekében, addig az angol oldalak arról tájékoztatták a kismamákat, hogy melyik héten mi fejlődik a magzatnál, mit tud már a baba. Az első terhességem idején kifejezetten féltem attól, hogy nem megfelelő ellátásban részesülök külföldön, és két ultrahang vizsgálatra haza is repültem. A második terhességemnél viszont kifejezetten örültem neki, hogy Angliában vagyok, és nem stresszel senki. Magyarországon azt figyeltem meg, hogy burokban tartják a kismamákat, sőt a fiatal anyukákat is. Van egy túlzott óvó szándék, ami anyaként kifejezetten szorongató tud lenni. Angliában a várandósságot egy természetes állapotként kezeli mindenki, beleértve az orvosokat is, ami miatt én sem éreztem magamat tehetetlenebbnek, nem igényeltem különleges bánásmódot. A szülésnél nem is volt bent orvos, hiszen minden rendben zajlott, az ügyeletes szülésznő segített. Egyetlen kórházban töltött éjszaka után hazamehettünk, de aki a délelőtti órákban szül, hat óra elteltével már akár haza is mehet. Édesanyám egy hétig ott volt velem, de onnantól teljesen egyedül kellett boldogulnom. Ez egyébként nagyfokú kompetenciaérzést adott, és ezt a környezetem viselkedése is erősítette. Nagyon jó volt, hogy nem járt a nyakamra senki, egymásnak sokszor ellentmondó tanácsokkal, nem kellett frusztrálódnom amiatt, hogy megfelel-e a kisbabám fejlődése valamilyen grafikonnak. Feltűnt, hogy Magyarországon mennyire sok külső inger éri a szülés utáni sérülékeny lelkiállapotban lévő kismamákat.  A védőnő, a gyerekorvos, a rokonság és a tágabb környezet részéről folyamatosan érkeznek a „jó tanácsok” és a különböző elvárások, ami rettenetesen elbizonytalanító tud lenni, és mind megnehezíti, hogy az újdonsült anya a saját megérzésire, a gyerekével való kapcsolatára figyeljen. Sok kismamát láttam itthon becsavarodni a másoknak megfelelés kényszerétől.

Te hogy élted meg az „eltartott feleség” státuszban a pénzügyi függést?

Azt hiszem, ez olyasmi, amit mindenki más és más módon él meg. Azoknak a nőknek, akik ilyen mintát láttak otthon, talán ez természetes, és őket nem zavarja a főállású családanya státusz. Nekem igényem van arra, hogy én is rendelkezzem önálló munkával és keresettel. Az elmúlt 12 évben azonban három különböző országban éltünk, és mindhárom költözés alkalmával a nulláról kellett felépítenünk mindent: otthont találni, megkeresni a megfelelő házi orvost, oktatási intézményt a gyerekeknek, barátokra lelni, beilleszkedni az adott közösségbe…stb, ami rengeteg feladatot adott nekem. Amikor végre kialakult a napi rutinunk, és elkezdtem munka után nézni, azzal szembesültem, hogy az adott országban szerzett munkatapasztalat, és referencia nélkül az igényeimnek megfelelő munkát lehetetlen találni. Egy akármilyen, kompromisszumos munka miatt pedig nem akartam lemondani a családra szánt és a gyerekekkel töltendő időről. Kicsit eltúlozva talán, de úgy éreztem, hogy az én állandó jelenlétem volt „a biztos pont az életükben”. 2010-ben hazaköltöztünk Magyarországra. Szerencsémre itthon a Magyaroszágon szerzett diplomával és referenciákkal viszonylag gyorsan sikerült találnom egy nekem való félállást: egy egyetemen szerveztem a diákok és a tanárok nemzetközi partnerkapcsolatait. Majd elkezdtem egy másoddiplomás képzést, ahol kognitív viselkedésterápiát tanulok, ami mindig is érdekelt.

 …pozitív, építő tapasztalatként is meg lehet élni…

Most mégis állást keresel…

Átalakult az intézményi struktúra, ami miatt csak teljes állásban tudtam volna folytatni a munkámat, amit nem tudtam, nem akartam bevállalni, mivel én viszem a gyerekeket a délutáni különórákra. A fiam sportolni szeret, a lányom a zongoraóráért és a táncért rajong. Emlékszem, hogy annak idején én is járhattam úszni, zongorázni, táncolni,  – igaz vidéken, ahol nem voltak ilyen távolságok –  így nem volt kérdés, hogy ebben támogatom a gyermekeim, és amíg szükséges, segítségükre leszek a szállítmányozásban. A két gyerek különórái azonban különböző helyszíneken vannak, különböző időpontokban, és ennek a logisztikája egy teljes embert, és egy autót igényel.  Mivel másra nem szívesen bíznám a gyerekek szállítását, nálunk én vagyok a sofőr. Néhány év múlva már el merném őket engedni tömegközlekedéssel, és akkor talán el tudok vállalni egy teljes állást, de jelenleg félállást keresek.

Mi a tapasztalatod az álláskereséssel?

Szeptember óta keresek állást. Más intézményeknél pályáztam a korábbi munkámhoz hasonló meghirdetett pozíciót, multiknál expat-koordinátori állást, amihez sok saját élményű tapasztalatom van, de sokszor még csak nem is válaszoltak, amit tiszteletlen dolognak tartok. Az ember szerintem megért és elfogad egy nemleges döntést is, ha azt megindokolják, és nem bántóan fogalmazzák meg.

Van B terved arra az esetre, ha nem sikerül megfelelő állást találnod?

Hazaköltözésünk óta dédelgetek egy tervet magamban. Az elmúlt tíz évben nagyon sok érzelmi és gyakorlati tapasztalatot szereztem expat feleségként. Biztos vagyok benne, hogy sok külföldi nő él ma Budapesten, akik férjük munkája révén költöztek Magyarországra, hátrahagyva a karrierjüket, barátaikat, szeretteiket. Őket szeretném a tapasztalataimmal és tudásommal segíteni abban, hogy ne „szindrómaként” éljék meg új élethelyzetüket.  Hiszek abban, hogy az idegen országba költözést egy kis támogatással nem csak sokként, hanem pozitív, építő tapasztalatként is meg lehet élni, ami végül egy életreszóló élmény lesz az egész család részére egy új, kibővült perspektívával és világképpel.

 

 

Posted in Új családi szokások, Női portré | Tagged , , , | Leave a comment